Cékla

A cékla jól ismert növényünk, ugyanakkor viszonylag ritkán kerül egy átlagos család asztalára. Elsősorban téli időszakban fogyasztjuk, mint savanyúságot, pedig sokkal gyakrabban és többet kellene belőle enni.

A növényt már az ókorban is jól ismerték, valószínűleg megtalálható volt az akkori világ egyik csodájának számító Szemirámisz függőkertjében Babilonban. A görögöknél Arisztotelész írt elõször (Kr. e. 4. sz.) a különleges vörös színû gyökérrõl, ugyanakkor abban az idõben még csak a levelét használták, valamint sok helyen cserépben. dísznövényként nevelték. A rómaiak voltak az elsők, akik megsejtették, hogy a cékla levelénél talán sokkal fontosabb a gyökere, melyet ők fekete színűnek láttak (az is elképzelhetõ, hogy ez a mai céklának egy nagyon sötét változata volt). A rómaiak nemcsak használták, hanem termesztették és nemesítették is ezt az értékes zöldségfélét. Ezenkívül orvosságként is használták, elsõsorban láz ellen, hashajtóként valamint betegségbõl való lábadozásra zöldséges húsleves formájában. Voltak ellenlábasok is, akik azt állították, hogy a cékla sokkal ártalmasabb az egészségre. mint a káposzta, és jótékony hatásaival szemben a kor nagy gyógyítója, Galenusz is kétségeket támasztott. Azért készítettek belõle ételeket is. így Apicius „A lozés mûvészete" címû mûvében is találhatóak céklás receptek. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a római korban is inkább a cékla levelét ették, a gyökér csak rit kán került terítékre. Aztán a Kr. u. században Aténeusz beszámol arról, hogy a cékla könnyebben emészthetõ és jobb ízû, mint a káposzta, ami lendületet ad íi növény termesztésének, és elősegíti a hanyatló Római Birodalomban a szélesebb elterjedését.

Nagy Károly kertjében is fellelhető volt a cékla, maga az uralkodó regisztrálta 812-ben. mint a császári birtokokon termesztendő növényt. Mivel a cékla jól alkalmazkodott a hidegebb éghajlathoz, így hamar meghonosodott Európa északibb területein is. Ugyanebben az idõszakban juthatott el Kelet-Európából Ázsiába is. 850-ben már ismert volt Kínában.

A középkorban a céklát elsõsorban a gyökeréért termesztették, a kor herbalistái hamar felismerték a benne rejlõ értéket. A 14. századra egész Európa fogyasztotta a céklát, de már nemcsak, mint orvosságot, hanem mint zöldségfélét. A nemesítések kapcsán újabb és újabb típusok jelentek meg, melyek ízükben és formájukban is különböztek. A németek céklaszeretele ráragadt ;i lengyelekre, ukránokra, litvánokra és oroszokra is. ahol megszületett az azóta is közkedvelt speciális céklaleves, a borscs. Ebben az idõben honosodott meg a skandináv országokban a céklás heringsaláta is.

Az 1700-as évekre a cékla betört a francia konyhaművészetbe, valamint meghódította Angliát is. Ebben az időszakban számos botanikus foglalkozott azzal, hogy a különféle cékla- fajokat leírja és osztályozza.

A 18 19. századra a megváltozott szemlélet következtében a cékla elsősorban élelmiszerré vált, ráadásul igen népszerű lett Európában. Ezzel szemben az Egyesült Államokban az 1800-as évek elején csupán egy fajtáját ismereték a növénynek. Újabb fajtákat csak az 1800-as évek második felében kezdtek termeszteni, de a saláták szempontjából előnyös kisebb méretűeket csak európai segítséggel, az 1900-as évek elején tudták meghonosítani.

A cékla ma már világszerte közkedvelt növény, elsősorban ízéért szeretik. Gyógyhatásait azonban, sajnálatos módon kevéssé vizsgálta a tudomány, így sok olyan feltételezett hatása van, melyek még nem nyertek bizonyítást. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy egyeseknél a cékla vörösre színezheti a vizeletet, ami esetleg ijesztő lehet. Ennek az oka egy ritka genetikai eltérésben van, aminek azonban semmilyen egészségügyi jelentősége vagy káros következménye nincs.

Antioxidáns hatás

Nem nehéz kitalálni, hogy a cékla igen gazdag a szabad gyököket hatástalanító antioxidánsokban, hiszen erős bordó színe is erre utal (az élénk színű, a sötét színű és a haragoszöld növények mind antioxidánsban gazdagok). A benne található béta-karotin és egyéb A-vitamin előanyagok rendszeres fogyasztása nagyban hozzájárulnak számos népbetegség megelőzéséhez és kezeléséhez. Ezek közül kiemelendő a növény tumorellenes hatása, melyet idáig állatkísérletekben és sejttenyészeten is sikerült igazolni.

Vérzsírcsökkentő hatás

Megfigyelték, hogy azoknál a sivatagi nomád népeknél, akik kevés rostot fogyasztanak, igen gyakori a magas koleszterinszint és a vérzsírok kedvezőtlen alakulása. Ugyanakkor, ha a rostbevitelt céklával és répaféleségekkel növelik, akkor a magas koleszterinszint nagymértékben csökkenthető és normalizálható. Természetesen ez a hatás nemcsak a sivatagban élőknél, hanem a civilizációs ártalmakban szenvedőknél is tapasztalható.

Radioaktivitás elleni hatás

Orosz kutatók a csernobili atomreaktor katasztrófát követően olyan egyszerű, sugárzás ellen védelmet nyújtó megoldásokat kerestek, melyek könnyen hozzáférhetőek. így jutottak el egyes növények rostanyagaihoz. többek közt a céklában található rostokhoz. A cékla levének kifacsarása után maradó rostok fogyasztása egyes vizsgálatok szerint csökkenti a radioaktív anyagok felhalmozódását és beépülését az emberi szervezetbe. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nagyfokú biztonságot nyújtanának a radioaktív sugarakkal szemben, de mindenképpen csökkentik az általuk okozott ártalmakat.

Hashártyagyulladás kezelése 

Hashártyagyulladásban sok esetben súlyos általános fertőzés is kialakul (szepszis), mely életveszélyes állapot. Egy vizsgálatban kimutatták, hogy pektinben gazdag céklakivonat alkalmazásával. melyet gyomor szondán adtak a betegeknek, jelentős mértékben csökkenthető a vérben kimutatható baktérium toxinoknak a mennyisége és a betegek vérképe is jelentősen javult. Mindez azt is sugallja, hogy egészséges emberben is várható a cékla fogyasztásának bakteriális fertőzést megelőző hatása.

Népgyógyászati felhasználás

A cékla népgyógyászati felhasználásai között a májbetegség elleni, menstruációt szabályzó, alkoholizmus elleni, vérszaporító, valamint általános erősítő hatások szerepelnek. Ilyen hatásokat azonban a tudományos vizsgálatokban eddig nem sikerült igazolni.



Dr. Gáspár Róbert